Imposztor szindróma

» Írta - - 2016. dec 19 in Blog, Boldogság, Karrier | 0 Hozzászólás

Imposztor szindróma

1978-ban Paulin Clance és Suzanne Imes pszichológusok által elnevezett jelenségről van szó. Sokan magukra ismerhetnek a következő leírásban, róluk van szó. “Mások sokkal jobban megfelelnek az állásra, mint én. Engem csak félreértések alapján vehettek fel. Nem fog menni, ki fognak nevetni, el fognak küldeni. Ha behív a főnököm, az alkalmatlanságommal fog szembesíteni. Csak szánalomból vagy kedvességből dicsérhetnek meg, biztosan nem meggyőződésből. Mindenki az én hibáimra fog emlékezni. Tehetségtelen és buta vagyok, hamarosan csúnyán le fogok bukni.”

Ugyanezt a jelenséget a sématerápia “alkalmatlanság sémának” nevezi, a lényeg ugyanaz. Az ember sok mélyen rögzült bevésődését gyerekkorából hozza. Sok embert olyan szülők neveltek, akik saját önmegvalósításuknak tekintették a gyerek teljesítményét és ezért elsősorban akkor mutattak gyermekük irányában elfogadást és szeretetet, ha a kicsi az elvárt, legjobb teljesítményt produkálta. Mivel ezt lehetetlen folyamatosan teljesíteni, ezek a gyerekek azt tanulták meg, hogy ők nem elég tehetségesek, nem elég ügyesek, és örökre kielégíthetetlen elfogadás-éhség alakul ki bennük. Később felnőttként is folyamatosan inkompetensnek érzik magukat, önbizalomhiánnyal küzdenek és túlzott mértékben függővé válnak a teljesítménnyel kapcsolatos visszajelzésektől. Sajnos ha megkapják az elismerést, akkor is csak nagyon rövid ideig lesznek elégedettek - ha egyáltalán – és gyorsan visszaesnek az önmarcangolásba. Nem hisznek magukban, a sikert szerencsének élik meg és folyamatosan félnek attól, hogy lelepleződik, valójában milyen tehetségtelenek is ők.

Mit tegyek, ha magamra ismerek?

- Írjam fel a sikereimet, minden apróságot is beleértve. Frissítsem a listát akár naponta.

- Tudatosítsam magamban, hogy egy esetleges kudarcom csak számomra jelentős és hosszú időre emlékezetes dolog, senki más nem fog emlékezni rá, mert a többiek túlzottan el vannak foglalva saját kudarcaik miatt érzett szégyenükkel.

- Gondoljak arra, hogy sohasem önmagukkal a tényekkel van a baj, hanem a tényekkel kapcsolatos önmarcangoló gondolatainkkal. A napi történésekhez keressek olyan gondolati logikát ami világossá teszi, hogy nincs is miért szégyenkeznem, nincs miért haragudjak magamra.

- Ha mégis szégyenérzés, gyötör, beszélgessek erről olyanokkal, akik meghallgatnak. Már a dolgok kimondása is segít megszabadulni a rossz érzéstől, és valószínűleg azt fogom tapasztalni, hogy ahelyett,hogy kinevetnének, elfogadással fognak felém fordulni.

- Vegyem számba a gyengeségeimet is, legyek magammal őszinte és találjam ki, hogyan egészíthetem ki képességeimet kölcsönösségen és egymást kiegészítő készségeken alapuló jó emberi/munkatársi kapcsolatok felépítésével.

- Engedjek az önmagammal szembeni elvárásaimból: a kevesebb több.

- Tudatosan kerüljem önmagam másokhoz való hasonlítgatását. Csak magamhoz mérjem magam.

Sikeres önbizalom építést kívánok!

Tomori Nóra

Hozzászólás