Énhatárok. Eddig jöhetsz, nem tovább!

Az énhatárok állítása azt jelenti: kiállok magamért.

Ki ne szeretné, ha mások szimpatikusnak tartják, szeretik, elfogadják, értékelik? Kinek ne lenne fontos, hogy jókat gondoljanak róla?

Meg vagyunk győződve arról, hogy minél többet adunk másoknak, minél többet teszünk másokért, minél több dolgot megcsinálunk mások kérésére, örömére, minél segítőkészebbnek bizonyulunk, annál jobban szeretnek majd az emberek.

Énhatárok állítása vagy hibás megfelelni akarás?

Mire vegyes tapasztalatainkból rájövünk e logika elhibázottságára, addigra már teljesen kiöltük magunkból a kérések visszautastásának képességét.

Tényleg jó érzést okoz ha segítünk másoknak. Azt érezzük általa, hogy jó emberek vagyunk, adtunk valamit és nyilván kapunk majd cserébe valamit, például szeretetet.

De ha – és gyakran ez a helyzet – a magunk érdekei, céljai, értékei, vágyai ellenében vagy mellőzésével teszünk a másik vágyainak teljesüléséért, akkor teljes biztonsággal léptetünk előre a kimerülés, túlfeszülés, túlvállalás útján és ebből előbb-utóbb nagy konfliktusok származnak.

De ennek nem kell így történnie. Megtanulhatjuk felállítani énhatárainkat.

Sokaknak nehéz kimondani, hogy „bocs, nem teszem meg amit kérsz”… Miért is?

Gyerekkorunkban azt tanították a felnőttek, hogy szófogadónak illik lenni, teljesíteni kell a nagyok kérését, máskülönben neveletlenek és rosszak vagyunk. Így aztán idővel összekapcsolódott agyunkban, hogy a kérések teljesítése elfogadást, elutasításuk pedig kritikát és el nem fogadást von maga után. Ráadásul sok családban azt is (teljes jószándékkal) belenevelik a gyerekekbe – különösen a nagyobb testvérekbe, hogy másoknak (a kisebb gyerekeknek) mindig segíteni kell. Így gyorsan megtanultuk: akkor vagyok szerethető ha segítőkész és önfeláldozó vagyok. Talán szüleink szeretetének biztosítása végett azt a gondolatot is magunkévá tettük, hogy „ha nem vagyok elég segítőkész, akkor számíthatok arra, hogy elhagynak, nem gondoskodnak rólam tovább”.

Következésépp, önmagunk értékességének mértékét azon mérjük, hogy mások hogyan viszonyulnak hozzánk, másokra bízzuk önmagunkba vetett hitünket. Így alakul ki az ördögi kör. Bár talán majdnem a végtelenségig képesek vagyunk beáldozni saját szempontjainkat mások céljaiért, előbb-utóbb kimerülünk a megfelelésbe. Így aztán mégis csak szembesülnünk kell az annyira rettegett elégedetlenséggel és kritikával. Ez tehát garantáltan vesztes játszma. És ebből csak úgy evickélhetünk ki ha változtatunk magunkon.

Változtassunk gondolkodási mintázatunkon.

1. Fedezzük fel, mi az ami NEKÜNK FONTOS, mik a mi CÉLJAINK, ÉRTÉKEINK.
2. Ez alapján döntsük el, mi az amit akarunk és mit nem.
3. Értsük meg, hogy önmagunk értékességtudata csak rajtunk múlik, nem másokon. Mindenképp lesznek elégedetlen emberek, úgysem tehetünk mindenkit boldoggá.
4. Ha kérnek tőlünk valamit, először mérjük fel, vajon mi is ugyanazt akarjuk-e, a mi céljainkkal harmóniában van-e amit tennénk. Csak akkor mondjunk igent, ha így van.
5. Legyünk bátrak! Minden változtatás bátorságot igényel.
6. Kérhetünk időt! Nem kell azonnal érdemben reagálni. Teljesen rendben lévő reakció, ha azt mondjuk „át kell gondolnom”, „meg kell néznem a naptáramban”, konzuktálnom kell X-szel”, stb. Ha időt nyertünk, átgondoltabb választ adunk majd.
7. Értsük meg azt is, hogy ha elutasítjuk a kérést, akkor csak egy kérést utasítotunk el, nem az embert aki kért valamit.
8. Igenis elutasíthatjuk valaki kérését anélkül, hogy rossz emberek lennénk. Hiszen tudjuk magunkról, hogy nem úgy van. Felelősek vagyunk magunkért, és törődnünk kell magunkkal. És ha megóvjuk az erőnket a szétforgácsolódástól, akkor később egy fontosabb kérésre majd igent tudunk mondani.
9. Lehet nehéz elhinni, de az az ember, aki el tud utasítani kéréseket, sokszor több tiszteletet, több elfogadást ébreszt embertársaiban mint aki mindig készenlétben áll és szalad. Előbbit tisztelettel, utóbbit sokszor leminősítéssel kezelik. Tehát ha én tisztelem és fontosnak tartom magam, akkor mások is tiszteletben fognak tartani engem.
10. Készüljünk fel arra, hogy rosszul fognak reagálni az elutasításra azok, akiket eddig ahhoz szoktattunk, hogy mindig ugraszthatóak vagyunk. Még az is lehet, hogy fokozni fogják a nyomásgyakorlást és dühösen tovább erősködnek. Tartsunk ki az új szabályaink mellett.
11. Következményként lehet, hogy páran eltávolodnak majd tőlünk, mi pedig megérthetjük, hogy ők nem bennünket szerettek, csak a szolgáltatásokat amiket tőlünk kaptak.

Taktikai gondolatok:

1. Ha elutasítunk egy kérést, érdemes először megköszönni a másiknak, hogy ránk gondolt. Ez jó hatást kelt.
2. Ne reagáljunk idegesen, feszülten, ne emeljük fel a hangunkat. Sőt. Nyugodtan és csöndesen fejezzük ki magunkat. Így tudjuk elkerülni az agresszivitás látszatát.

Röviden okoljuk meg az elutasítást de tilos hosszan magyarázkodni! Tehát jobb azt mondani, hogy „sajnos már más tennivaló van aznapra a naptáramban” mint az, hogy „nem tudom elvállalni”. Viszont ha hosszú magyarázatba kezdünk, az gyerekesen hat és gyengeséget mutat. Miért? Mert azt a benyomást keltjük, mintha a másik jóváhagyására vagy egyetértésére várnánk.

Amennyiben szeretnél karrier tanácsadás, vagy életvezetési tanácsadás terén személyes konzultációt,  ha személyre szabott tanácsot szeretnél, itt létesíthetsz velem kapcsolatot:

kapcsolat

Olvass tovább:

Szorongás: Kötődési stílusunk befolyása kapcsolatainkra

Hogyan építs önbizalmat és magabiztosságot?

Szuperérzékenység kezelése

Imposztor szindróma

Sikeres változtatást kívánok!

Tomori Nóra, karrier tanácsadó, coach, életvezetési tanácsadó

Felhasznált források:

Lindemann, E. Symptomatology and management of acute grief. American journal of psychiatry, 101(2), 141-148. (itt), Bukman, M. J. The development of a new identity through the process of bereavement counselling: a qualitative study. (itt)