Ne várd, hogy az élet megtörténjen

Ne várd passzívan, hogy történjen az élet, pláne hogy magától történjen valami jó! Tudomásul kell vennünk, hogy mi gyakoroljuk nap mint nap az életet és mi tehetünk azért, hogy jónak is láthassuk!

Túlságosan sokat vagyunk hajlamosak panaszkodni és túl könnyen megengedjük magunknak, hogy dagonyázzunk kényelmes áldozatszerepeinkben. Csak mi döntjük el, áldozatok vagyunk-e vagy kalandokat átélő izgalmas életű utazók.

Az élet nem valamilyen objektív valóság, hanem az, amilyennek mi szubjektíven tekintjük, amit mi a látásmódunkkal kreálunk. És rajtunk múlik, hogy mit látunk.

 

Lételemünk az elkülönültség

Mi emberek valahogy be vagyunk huzalozva arra, hogy vitatkozzunk, ne értsünk egyet egymással, elkülönüljünk és egyben az elkülönültség áldozataiként tekintsünk magunkra. Legyen szó társadalmi kérdésekről, vallásról, politikáról, családról, mindenkinek megvan a maga véleménye amit vehemensen védelmezhet, és amibe erősen belekapaszkodhat valahányszor egyedül maradva és egyedül hagyva szeretné érezni magát.

Amiben mindannyian talán-talán egyetérthetünk, hogy olyan történelmi időben élünk, amiről az elődeink nem is álmodhattak. Ők még nem gondolhatták, hogy egyszer láthatjuk majd a felhőket felülről, vagy hogy bármelyik pillanatban bármelyik embertársunkkal kapcsolatba kerülhetünk valamilyen applikáción. Nem tudták azt sem, hogy a valaha nagyon veszélyes és sok anya és gyerek életét követelő szülés egyszer veszélytelenné válik amibe nem kell minden ötödik-hatodik embernek belehalni. Rengeteg ősünk adta fiatal életét olyan veszélyek és csapások oltárán ami ma már nem jelent veszélyt. Mindennek eredményeként mi most itt lehetünk és ez hatalmas kincs.

Kérdés, hogy mi mai emberek mennyire vagyunk képesek értékelni létünket és körülményeinket és mit teszünk vajon ezzel a kinccsel?

 

A technológia és elkülönültség

A világ technológiai fejlettsége hatalmas árat követel tőlünk. Mivel túl sok információval vagyunk elárasztva, nem tudjuk kihasználni a lehetőségeinket, az emberi elménk nem tud lépést tartani és ez nyomasztó. Példaként pusztán a YouTube-ra másodpercenként 5-8 órányi új tartalmat töltenek fel.

A technológia fejlődés egy másik velejárója, hogy a Földön élő nyolc milliárd ember folyamatosan rengeteg üzenettel árasztja el egymást. Tehát technikailag hihetetlen mértékben össze vagyunk kötve egymással! És mégis oly sokan érzik magányosnak magukat! A depresszió gyógyítására felírt gyógyszerek mennyisége sosem volt ilyen magas mint ma.

Valahogy miközben információ és kapcsolódás-áradatban élünk, másra vágyunk.

Az emberi hiányérzet kielégítése úgy tűnik nem a facebooktól, a linkedintől, a youtube-tól, az instagramtól várható, hanem a valós szeretet és kapcsolódás applikációja az, ami valahogy nem letölthető.

 

Az elkülönültség társadalmi alapja

A mai ember számára eleve nehezen értelmezhető dolog a feltétel nélküli szeretet. Amikor megszülettünk, még szüleink feltétlen szeretetét élveztük… pár hónapig. De aztán elkezdődött “nevelésünk” és nem megfelelő viselkedés esetén anyukánk megharagudott, amit mi – persze tévesen, de ez nem segít rajtunk – szeretetmegvonásként értelmeztünk.

Innentől a szeretet egy életen át feltételessé vált számunkra. Feltételesen is kapjuk és feltételesen is adjuk. Megértjük és megtanuljuk, hogy elvárt módon kell viselkedni ahhoz, hogy “elég jók” lehessünk és azáltal valamennyi szeretetet érdemelhessünk.

Ebből következik, hogy abban az illúzióban éljük az életünket, hogy elkülönültségre ítéltettünk. Miért illúzió ez? Vitatkozhatnánk, hogy minden ember ebben a világban nagyon mélyen és nagyon sokrétűen kapcsolódik egymáshoz. De ezt a tudatunkkal nem értjük és az érzelmeinkkel nem érezzük. Vegyünk egy gondolati összehasonlítást. Például egy véradás esetét. Adva van két teljesen különböző helyzetű, életkorú, foglalkozású, világnézetű ember és a kettőjük vére összetalálkozik az erekben. A vérlemezkék összekeverednek egymással és nem különböznek egymástól semmiben. Megszületnek, fejlődnek, dolgoznak majd elpusztulnak. Ennek analógiájára átgondolhatjuk, hogy mi emberek is tulajdonképpen vérlemezkék vagyunk a világegyetemben.

 

Az elkülönültség oktatási alapja

Az elkülönültségnek oktatási alapja is van. A mérhetőség világában élünk. A megtanult tételek és a megalkotott technológiák mérhetőek, míg a szeretetnek nincs mérőszáma, mértékegysége. Ezért az oktatási rendszer nem tud mit kezdeni vele. Túl sok időt töltünk a gondolkodó központunkban és túl keveset az érzőközpontunkban. Pedig tény, hogy minden tárgy és minden ember össze van kötve egymással. Mik azok az események, amelyek nyomán mégis felébrednek és átveszik az irányítást az érzéseink? Néha tragédiáknak, néha traumáknak kell bekövetkezni ehhez. Sok esetben válságok, betegségek, balesetek tudják csak felébreszteni bennünk mélyebb érzelmeinket. Rengetegen vannak, akik ráadásul tudatosan kerülik a mélyebb kötődéssel járó emberi kapcsolódásokat, mert így szeretnék elkerülni az esetleges veszteséggel járó fájdalmakat. Sőt talán ők vannak többségben.

 

Tükör

Az élet azonban tükröt tesz elénk. Előbb-utóbb megmutatja kik vagyunk valójában. Ez a tükör megmutatja, hogy az élet pontosan azt adja vissza nekünk amit mi beleteszünk. A külvilág a belső világunkra reagál. Nem fordítva van. Sokan ringatóznak abban a tudatban, hogy hú, az élet elbánt sőt folyamatosan elbánik velük, ebben is abban is igaztalanul kitolt velük a sors. Itt meg kell állni egy kicsit.

Az élet és a sorsunk sohasem valamiféle objektív valóság. Hanem pontosan és csak az, amit mi belelátunk. Mi döntjük el, hogy mit látunk. Mi döntjük el, hogy amit látunk az micsoda, hogy néz ki és mit jelent számunkra.

 

Visszapillantó tükör

Különösen veszélyes a visszapillantó tükör nézegetése. Minél inkább elmerülünk a visszapillantó tükör nézegetésébe, annál valószínűbb, hogy karambolozunk… Mi döntjük el tehát azt is, hogy akarunk-e egész életünkben egy a lábunkra láncolt labdával táncolni! Bármi is történt velünk a múltban, csak rajtunk múlik csak a mi fejünkben dől el, hogy elmerülünk-e az önsajnálatban vagy kisétálunk belőle.

 

Vissza a technológiákhoz

A technológiákkal kapcsolatban is mi döntjük el, hogy arra használjuk, hogy támogassuk vele magunkat és kapcsolatainkat, vagy hogy elbújjunk mögéjük. Rajtunk múlik, félretesszük-e például telefonjainkat egy-egy értékes másokkal közös személyes időtöltés közben és érdekében. Ha ezt sokszor megtesszük, akkor a technológia valóban támogathat minket. Akkor megélhetünk valós érzelmeket és együttléteket, adhatunk és kaphatunk valós szeretetet. Akkor lehetőségünk van nekünk mai embereknek arra, hogy ne csak a technológiákban hanem érzelmeinkben is fejlődhessünk.

 

Szeretettel,

Tomori Nóra, karrier tanácsadó, életvezetési tanácsadó, coach

 

Az írás Peter Sage (https://petersage.com/) író, tanár, philantróp gondolkodó alapgondolatán alapul, ami úgy érzem ismét egy adalék arról, hogy mi döntünk az áldozatszerep kérdéséről.